Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem
megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.
Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak:
" Egy
örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre
kell mennem"
"Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel
Mennyire
szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet."
Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is
kezdtem átkozni
az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is
fognak ezekkel
a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon,
észrevettem egy
kisfiút, aki olyan ötévesforma lehetett, egy babát szorítva
a mellkasához.
Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett.
Aztán a kisfiú
odafordult a mellette álló idős hölgyhöz: "Nagyi, biztos
vagy benne, hogy
nincs elég pénzem, hogy megvegyem ezt a babát?" Az idős
hölgy ezt felelte:
" Tudod te is: nincs elég pénzed hogy megvedd ezt a babát,kedveském"
Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô
elmegy
szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a
kezében volt a baba.
Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné
adni ezt a
babát? "Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta
a legjobban
most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó
elhozza neki."
Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki,
de a kisfiú
sajnálkozva válaszolt.
"Nem, Télapó nem viheti oda neki, ahol most ô van. Oda kell
ahhoz adnom
anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak, amikor
odamegy. " A szemeiolyan szomorúak voltak, amikor ezt mondta. "A húgom Istenhez
ment, hogy
vele legyen.
"Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez
hamarosan, úgyhogy azt
gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz."
Megkértem a kisfiút hogy várjon meg, míg visszajövök az
üzletből. Ezután
mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett.
Aztán azt mondta nekem: "És meg azt is akarom, hogy Anya
elvigye neki ezt
a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni."
"Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene
elhagynia engem,
de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal
legyen." Aztán
ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen.
Gyorsan a
pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és
megkérdeztem a
fiút: "Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis
lenne elég?"
Oké - mondta. "Remélem, van elég." Én hozzáadtam némi pénzt
a fiúéhoz,
anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég
pénz volt a
babára, még egy kicsivel több is.
A fiú ezt mondta: "Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt."
Aztán rám
nézett és hozzátette: "Megkértem tegnap Istent mielőtt
lefeküdtem aludni,
hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a
babát, így
anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még
szerettem volna
annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát
anyukámnak, de azért
ezt már nem mertem kérni Istentől.
"De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és
a fehér
rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát." Pár perc
múlva az idős
hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban
fejeztem be a
bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni
a kisfiút a
fejemből.
Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal
ezelőttről, amelyik
említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival,
amelyben egy
fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az
anya kritikus
állapotban van.
A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az
életfunkciók
fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem
tudna felkelni a
kómából, amibe esett.
Ez a család lenne a kisfiú családja?
Két nappal azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a
szemem egy
újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony
elhunyt.
Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor
fehér rózsát, majd
ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a
látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a
temetés előtt.
Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a
kezében a
fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el
a helyet, úgy
érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Az a szeretet,
amit ez a
kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért - még a mai napig
is nehéz
elképzelnem.
És a másodperc törtrésze alatt mindezt egy részeg ember
elvette tőle.
Most két választásod van, kedves olvasó:
1) Elküldöd az ismerőseidnek ezt az üzenetet 


2) Kitörlöd, és úgy teszel, mintha meg sem érintette volna a szíved.

Ha úgy döntesz, hogy elküldöd, talán miattad nem fog valaki
részegen vezetni.

ha másból nem, tanulj az Én esetemből.